Ezt a blogot ne olvasd

Valamikor tavaly télen jött egy lehetőség, hogy ellátogassunk Skóciába egy ismerősünkhöz, így nem kell fizetni a szállásért. Mint a címből is látszik, ez nem jött össze, így aztán kellett keresni egy alternatív megoldást nyaralás címszóval. Sokáig Görögország volt fókuszban, majd jött Ausztria, Svájc, a vége pedig Olaszország lett. Erről a hét napról fog szólni a kategória összes bejegyzése, néhány képpel illusztrálva.

Szegény feleségem eléggé megszenvedte a nyaralással kapcsolatos beszélgetéseket, mert onnantól kezdve, hogy Skócia meghiúsult, engem úgy ahogy van nem érdekelt tovább az utazás témája. Rábíztam a keresgélést, a tervezést, meg úgy egyáltalán mindent, így tulajdonképpen csak annyit tudtunk az indulás napján, hogy valahol Velence környékén fogunk megszállni. Eddigi szokásommal ellentétben, éjjelre tettem az indulás időpontját, de előtte még délután ellenőriztem az autóban az olajat és az ablakmosót. Ja meg a keréknyomást is. Mivel rendes kis autónk van, így mást nem is kellett megnézni.

Szeptember negyedikén, este 10:45-kor indultunk el Szegedről, az évtized egyik legnagyobb viharában. 50 km/h-s sebességgel haladtunk az M5 autópálya felé, folyamatosan kerülgetve az útra hullott ágakat, kidőlt fákat, miközben az ablaktörlő a legmagassabb fokozaton küzdött a szélvédőre zúduló esővel. Alig vártam, hogy a pályára érjünk, mert ott legalább nincsenek fák az út szélén, nem verik szét az autót. De ott sem volt jobb, mert a szél akadálytalanul dobálta jobbra balra a járművünket, lehetetlenné téve a kellemes utazást. Kecskemét környékén elállt az eső, és valamelyest enyhült a szél, az asszony is elaludt. Már ekkor kezdtem érezni, hogy hiába aludtam délután, akkor sem volt szerencsés éjjel indulni. Már az M7-en meg kellett állni szundítani egy benzinkútnál, itt vettem meg a szlovén matricát is. Közben megint elkezdett szakadni az eső, ráadásul tömve volt a parkoló külföldiekkel, alig találtunk helyet. Röpke fél órás alvás szundikálás után folytattuk utunkat, valamikor 3 óra körül lépve át a magyar-szlovén határt.

 Folyt. köv, képekkel

Persze nem azért, mert a hirtelen jött blogírási fellángolás kihunyt volna, inkább csak azért, mert ezer a dolog és mire összeszedném a gondolataim, addigra már másba kell fogni, félmunkát pedig nincs értelme végezni. Úgyhogy a fene sem tudja, hogy mikor fogok ide írni legközelebb, pedig egészen nagyratörő terveim voltak, mint pl. a nyaralás napi bontásban történő közlése, szerettem volna folytatni a múltidézőt is, de ezek alighanem el fognak maradni. Na majd egyszercsak :)

Van ugye ez a statisztika dolog, ami grafikonokkal jelzi a blog napi látogatottságát. Ez két értéket mutat, az egyik a napi összes oldalletöltés, a másik az egyedi látogatókat mutatja. Felesleges lenne titkolnom, hogy egyik sem milliós nagyságrendű szám, sőt, erősen konvergál a nullához, de engem ez cseppet sem zavar :D

HANEM! Van olyan nap, esetleg egymás után több is, amikor rá sem nézek a blogra, de ezeken a napokon is mindig van egy látogató. Amikor én is rákukkantok, akkor kettőt ír a statisztika. Annyira, de annyira érdekelne, hogy ki az az egy, aki ennyire szorgalmasan látogatja az oldalt ? Ki az, aki ennyire kitartó? Ki az, akit dícsérhetnék, hogy lám, Te kitartasz mellettem?!

Akárki legyen is, köszönöm!

Az év 365 napjából 340-en nem zavar az életkorom. A maradék huszonötön viszont igenis problémám van vele. Nem mintha 32 év olyan sok lenne, de vannak olyan helyzetek, amikor azért érződik, és ha a környezetemet reményeim szerint talán nem is zavarja, de engem igen. Szombaton igen jó buliban volt részem, hosszú idők óta az egyik legjobban, amit megéltem. Közös érdeklődési körrel, de jellemzően egymást nem ismerve verődtünk össze egy félig kész fehérvári ingatlanban, ahol az ilyenkor szokott dolgokkal múlattuk az időt. Főzőcske, barack ízű szeszesital (még csak véletlenül sem pálinka) fogyasztása, favágás, pucér seggek fotózása, korlát nélküli erkélyről pisilés, láblógatás, kommunikáció.

Tényleg, igazán, valóban jól éreztem magam, sikerült feltöltődnöm egy időre ingerekkel, de azért egy icipici rossz szájízt hagyott bennem az, hogy voltak nálam sokkal fiatalabbak is. Persze velük sem volt az égvilágon semmi gond, de ki kell mondjam...irígy vagyok. Irígykedem arra, ahogyan ők élhetik az életüket, a nap egyetlen percében sem motoszkál a fejükben a mostanában jellemző állástalanság lehetősége, nem nyomasztja őket az ezerféle elvárásnak történő megfelelés. Helyesebben biztosan van nekik is minek megfelelni, de talán nem akkora katasztrófa, ha egy vizsga nem sikerül, esetleg egy több napos fesztiválra nem sikerül elmenni.

Ráadásul érzésem szerint a dolog teljesen egyirányú. Értem ez alatt azt, hogy amikor én voltam 20 éves, nem nagyon értettem, hogy a 28-30 éves ismerőseim miért nem jönnek hétköznap bulizni, miért panaszkodnak folyamatosan fáradtságra, miért nem tudnak néha ellazulni egy kicsit. Már értem, és biztos vagyok benne, hogy az én problémáimat sem tolerálják a mostani ifjoncok, és vannak bizonyos értékek, amiket nem egyformán ítélünk meg. Azért az én koromnak is megvan a haszna: nem függök a szülőktől, nem kell tőlük pénzt lejmolni, nem ők osztják be az időmet és nem kérnek számon. Egy dolog nyugtat: lassan de biztosan az arcpirítóan fiatalok is öregszenek :D

Szomorú helyzet-e, avagy sem? Nem tudom, de tény, hogy nincs időm bejegyzéseket írni. Nagyon elfoglal a munka, amikor pedig lenne érkezésem pár sorra, akkor már legkevésbé sem azon jár a fejem, hogy na most akkor gyorsan rittyentsünk  valamit a blogba. Ez van, szezontól és időjárástól függő szakmában dolgozom, most pedig szezon van, ráadásul az idő is jó, tehát van mivel elteljen az idő. Bezzeg télen majd hülyére fogom unni magam, de addig még van pár hónap és néhány dolgos hét.

Holnap fogják befejezni a tetoválást, arról azért majd írok, valamint teszek fel képet. Addig meg lábadavederbe.

Már igen régóta foglalkoztat a gondolat, hogy kellene tetováltatnom, tehát a motivációval sosem volt probléma, de valahogy mégsem jutottam el a cselekvésig, talán azért, mert nem volt konkrét elképzelésem, hogy mit is hordanék szívesen életem végéig.

Aztán egyszercsak letisztult a kép és hirtelen kialakult az elképzelés, hogy mire van úgy igazán szükségem. Szombat délelőtt el is látogattam egy tetováló szalonba, ahol rövid értekezés után kiválasztottuk a megfelelő mintát és tegnap délután sor került az első szeánszra. Megmondom őszintén, izgatott voltam, mert fogalmam sem volt, mire számíthatok fájdalom szinten, elvégre mindenkit ez foglalkoztat a legjobban. Az tudvalevő, hogy mindenkinek más a fájdalomküszöbe és a fájdalomérzete. Sajnos tudom magamról, hogy vágásokat, szúrásokat szótlanul ugyan, de elég nehezen viselem, míg a horzsolásokkal, húzódásokkal, ficamokkal, de még a törésekkel is egészen jól elvagyok.

Délután háromra szólt az időpontom, de kisebb csúszás miatt csak 3/4 4-kor kezdtünk neki. Gyorsan kiderült, hogy a művelet kellemetlen, sőt fájdalmas, de messze nem annyira, hogy ne lehesssen mocorgás nélkül elviselni. Bal felkaromra kerül az ábra, a külső és a belső felületet egyarán érinti. Elmondható, hogy belül sokkal érzékenyebb és sokkal fájdalmasabb is, mint kívül, de még mindig bőven az elviselhetőség határán belül van. Mindenesetre jók az ilyen tapasztalatok is, mert innentől kezdve igencsak tudom becsülni azt az embert, aki térdkalácsra, vagy hónaljba tetováltat.

Tény az is, hogy az ember szervezete egy idő után "beáll" a fájdalomra és kevéssé érzi, vagy legalábbis kevéssé zavarja. Velem is valami ilyesmi volt, mert kb. fél óra után már teljesen másként éreztem mindent, egy cigarettaszünet után pedig méginkább. Összességében a művelet kb. másfél órát vett igénybe, a folytatás illetve befejezés pedig kb. 2-2,5 órás lesz, amire jövő hét szerdán kerül sor.

Már most is jól néz ki, pedig javarészt még csak a felkarcolás van kész, a kitöltések, árnyalások még váratnak magukra, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az elkészült ábra.

"Eeeeelmeeeenteeek...a régi baráááátok" énekelte Ákos 1993-ban.

Múlt hét vasárnap volt a születésnapom, ahogyan írtam is. Bár olyan embernek tartom magam, aki nem várja el senkitől, hogy felköszöntsék, ennek ellenére valamiért mégis rosszul esett, hogy csak a babaszoba.hu és a celticradio gondolt rám egy automatikus e-mail erejéig, senki más. Senki nem kiáltott fel az iwiw előtt örömében, mikor azt látta, hogy "...ma 32 éves". Senki nem írt egy sort, vagy kettőt, vagy hívott fel, hogy baszóggyááá meg te vénember :D

No sebaj, vissza fogja ezt még mindenki kapni, nem felejtettem ám el, s ha egyszer világuralmi terveim valóra válnak, na akkor aztán lesz ám szopni fogol!!!!!!!!! Szóval lehet rettegni, sok felnemköszöntős szemétláda.

...mondá József Attila 1937. április 11-én.

És mondtam én tegnap. Ennek okán úgy döntöttem, létrehozom új kategóriaként ezt a "Múltidéző"-t, melyben hagyom magam visszarévedni az eltelt idők kedves, vagy nem igazán kedves emlékei közé. Mivel most születésnapom van, adja magát a helyzet, hogy emlékezzem, mi történt 10, 20, illetve 30 évvel ezelőtt az életemben.

Na lássuk, mi történt velem 1979-ben? Két éves voltam, halvány lila segédfogalmam sincs, hogyan éltem akkor. Annyit tudok, hogy ebben az évben született a feleségem, egy nappal kevesebb, mint két évvel utánam. Persze ennek akkor nem volt jelentősége, nem is tudhattam róla, de lépjünk tovább.

1989: mindenki tudja, milyen jelentőséggel bír ez az év.  Magyarországon megtörtént a rendszerváltás, a környező országok forrongtak. A nyugati határon elkezdték felszedni a vasfüggönyt, Pekingben vérbefojtották a diáktüntetést, stb.

Ami nekem ebből az évből a legemlékezetesebb, az a november hetedikei nagy magyar offenzíva, melyet a bécsi boltok ellen intézett hazánk. Hűtőket, mosógépeket, hifiket, Commodore 64-et hozott mindenki, aki csak élt és mozgott. A nap végére a bécsi boltok kifosztva, üresen álltak, mi pedig az Ikarusz bepárásodott üvegén keresztül kibambulva jöttünk hazafelé a vágyott C-64-gyel. Nagyszerű volt, innentől datálódik elkötelezettségem a számítógépes játékok iránt.

1999: nagyszerű év volt ez is. Ekkor szereltem le a Kalocsai Kiképzőközpontban 9 hónapos sorkatonai szolgálatom végén, amibe az emésztő szerelmi bánatból menekültem. A seregben egész jól rehabilitálódtam, de azért valahol a szívem mélyén (és nem csak egészen mélyen, eltemetve) még mindig éreztem az űrt, amit a mindössze négy hónapnyi párkapcsolat okozott. Ez volt az az év, amikor másodjára vettem részt a Szigeten, kékre festett hajjal, kellő mennyiségű VBK-val fűszerezve. Augusztusban egy hetes gólyatáborban építettük a csapatot, szeptemberben pedig kezdődött a fősuli, ami új barátokat, új élményeket és új barátnőt is hozzott, akit később feleségül is vettem.

Talán írhattam volna kicsit részletesebben, de igazából ezek az emlékek talán csak nekem fontosak, mást nem is nagyon érdekel :)

Minap olvastam a www.delmagyar.hu -n egy cikket az Americas Army 3 megjelenéséről. Aki nem tudná, annak dióhéjban csak annyit a játékról, hogy az ameriaki hadsereg által finanszírozott FPS, ami a sereget hivatott népszerűsíteni. Ennek megfelelően igen korrekt grafikával, remek szituációkkal és roppant szórakoztató multiplayer lehetőségekkel szolgál. Magam is játszottam az első részével és már a kiképzést is nagyon érdekesnek találtam, nemhogy a többjátékos módot.

Szóval a www.delmagyar.hu -n  minden egyes cikk esetében lehetőség van hozzászólás beírására. Ennek megfelelően nem is kellett csak a második kommentelőig várni, aki az alábbi, széles látókörűnek egyáltalán nem nevezhető megjegyzést tette, amit sajnos nem tudok szó szerint idézni, de a lényege az volt, hogy a számítógépes játékok csak agresszióra nevelnek és nem szabadna hagyni, hogy a boltokba kerüljenek.

Nos igen...mint amikor az addig elszigetelten élő, lándzsákkal és íjjal vadászó, egszál ágyékkötőben grasszáló watuanua törzs feje felett megjelenik egy helikopter, ők azonban nem ember alkotta gépet, hanem  valami rémisztőt, valami természetfelettit látnak, melyet az isteneik küldtek megtorlásul azért, mert nem áldoztak elég kecskét. Valami ilyesmit élhet át a kommentelő is, amikor azt látja, hogy a GTA IV-ben Nico vérfürdővel szerez érvényt bosszúvágyának, miután leégett a kuzin taxiállomása. Persze kik nyilatkoznak ilyen szélsőségesen, akiknek még a saját nevüket is két percig tart leírni a word-ben, mert annyira nem szoktak gép elé ülni, hogy az már szinte fájdalmas. Ők szokták azt mondani, hogy ezek veszélyes dolgok, mert tegnap is látták, hogy a nyolc éves gyerekük a DOOM 3-ban micsoda szörnyeket kaszabolt, miközben minden csupa vér volt és röpködtek a testrészek. Hja kérem, gyerekeknél még szülői felelősség az, hogy mivel játszanak. Tesség venni a fáradtságot és szíveskedjenek néha odakukkantani, hogy mi van telepítve. A mai operációs rendszerek már igen széles skálán állítgathatók, ezért tessék megtanulni, az alapvető korlátozásokat, így nem fog a csemete vérgőzős játékokkal nyomulni.

Ezek a korlátozott emberek azok, akik semmit nem tudnak arról, hogy például egy Total War, vagy a most megjelent Battlestation: Pacific pillanatok alatt elsajátítható történelmi tudásforrással rendelkezik. Nem érdekli őket az sem, hogy a reflexek egyértelműen csiszolódnak, a logikai készség, feladatmegoldó képesség fejlődik.

Áááá ez mind smafu, kell a modernkori boszorkányüldözéshez egy alany, erre pedig tökéletesek a számítógépes játékok.

Pedig micsoda játékok vannak. Gondoljunk csak egy Oblivion-ra, vagy Gothic III-ra, Need for Speed sorozatra, Call of Juarez-re. Az embert csodálatos világokba repítik ezek, gyönyörű vidékeken, hegyek-völgyek között járhatunk, a monitorból szinte kifolyik a kirstálytiszta és jéghideg hegyi patak, a naplemente valószerűtlen fénybe borítja a havas hegycsúcsokat. Azok lehetünk, akik a hétköznapokban sosem. Hősök, kardforgatók, verhetetlen harcművészek, vagy éppen profi sofőrök, akik a világ legdrágább verdáival hasítanak egy illegális utcai versenyek.

Miért kellene ezt elvenni bárkitől is? Miért kell azt hinni, hogy a sátán adja kezünkbe a klaviatúrát és a lelkünk a pokolba jut?

Könyörgöm! Már egy átlagos szellemi képességekkel rendelkező, egészséges gondolkodású 10 éves is külön tudja választani a játékot a valóságtól. Valahogy úgy tudnám érzékeltetni, hogy Kalifornia kormányzójáról sem hisszük el, hogy ő a terminátor, pedig számtalanszor láthattuk a tévében, amint halomra lövi a választópolgárokat. Emberek!!! Legyen eszünk!!!!!!! 

Adná magát a cím, hogy "Nekem a Balaton a riviéra", de az elmúlt időkben annyit olvastam, hogy itt már tutira elcsépeltnek tűnne. Ezért választottam inkább ezt a hibrid megoldást, a lényeg úgyis azon van, amit írok.

Minap olvastam valahol, hogy a Balatont nem szeretni mostanában divat lett. Ezek alapján elmondhatom, hogy sokkal a divat előtt járok, mert nekem sosem tetszett. Persze nem az a célom, hogy megsértsek bárkit is, de a helyzet valóban ez. Én nem szeretem a Balatont. A hétvégét (a péntekkel) együtt ott töltöttük a magyar tenger mellett és ismét bebizonyosodott, ez nem az én terepem. Egyrészt a körülményekhez képest drága, valahogy az egészről süt, hogy néhány hónap alatt kell megtermelni azt a manit, amiből az év többi részében el lehet vegetálni.

Azért akárhogy is nézem, 30.000 forintot elkérni két főre két éjszakára, nekem soknak tűnik. Igaz ebben van reggeli is, olasz felvágottal, párizsival, meleg teával (júliusban), bárminemű üdítő nélkül. Igaz ebben biztosan benne volt a szobánktól 20 méterre elrobogó vonat felára, ami kellemes remegéssel töltötte meg az épületet. Ha azt veszem, hogy nemrég Brassóban 16.000 volt ugyanígy két éjszaka reggelivel (nem is akármilyen reggelivel), nos ezt inkább nem minősítem. De ez van...nem muszáj senkinek sem oda menni, ez tény.

Egyébként maga a környezet az tetszik, ott a nagy víz, mellette a hegyek, nyüzsi, zeneszó, stb. Ha pedig megéhezünk, van a szabad strandon büfé, aszongyahogy sajtos-tejfölös lángos 420 forint, kereken egy ezresért fogyaszthatunk papírtányérból sült krumplit és fagyasztott csirkemellet, illetve 350 forintért mindezt öblíthetjük fél liter citromos ájsztível. Mellé amolyan érzékszervi körítésként megkapjuk az izzadó szemüveges kiszolgáló gyereket, akinek a homlokáról egy óvatlan pillanatban kövér izadtságcsepp távozhat ételünkbe, visszajáróként pedig lángostól zsíros fémpénzeket zsebelhetünk be.

Amennyiben a Balaton mellett olyan botor gondolatunk támad, hogy halat ennénk, akkor ott a lehetőség igényesebb helyre menni. EGyünk mondjuk egy babgulyást 800 forintért, így kapunk egy kiherélt leveskét, némi répadarabokkal, két cafat hússal és 10 szem babbal. Szerencsésebbek ehetnek 700 forintért húslevest, amit majdnem rájuk borít a zavartan vihogó pincércsaj, de egye fene, elvégre jól akarjuk érezni magunkat, ez is belefér. Főételként jöhet hasábburgonyával a heck, különösen megkérve a rendelés felvételéért felelős hölgyet, hogy csak valami kisebb  jószágot hozzon. Na pont nem ez történt, kaptunk akkora halakat, hogy nem is bírtuk megenni, végösszegként pedig 8.300 forint szerepelt a számlán (hármunkra). Biztosan van olyan, akinek ez nem sok, meg nekünk sincsenek anyagi gondjaink, de akkor is sokallom. Persze aki kurvának megy, ne sírjon ha dugják. Ha a Balatonon akarunk pihenni, fizessük meg az árát. Részemről továbbra is inkább a hegyek, vagy a tengerpart.